ez a ködös, esős, szürke idő decemberben. Igaz, hogy évek óta már megszokhattam volna, de azt hiszem, ezt soha nem fogom. Ha már tél, akkor legyen hideg és hó. Azt hiszem, ezt már végérvényesen elrontottuk mindenféle, a civilizációval együtt járó dologgal.
Ennek ellenére szeretnék hálás és boldog lenni. Fantasztikus dolog, hogy van családom, férjem, négy gyermekem. Az egyik legjobb dolog, hogy itthon lehetek velük. Hálás vagyok azért, hogy van egy csodás házunk. Szeretnék jobban odafigyelni az itthoni rendre, tisztaságra, bár négy gyermek mellett, ez nem a legegyszerűbb...
Hálás vagyok azért is, mert újra tanulhatok. Annyi minden érdekel, hogy legalább még három élet kellene ahhoz, hogy mindenben elmélyedjek. Na de majd az örökkévalóságban... A lényeg, hogy kisgyermeknevelőnek tanulok, amivel a pedagógus diplomámmal együtt bölcsődében tudok majd dolgozni. Igazán ők az én korosztályom, nem tudom megunni őket. A tanulás online megy, és biztos nem lesz egyszerű a következő 10 hónap, de bízom benne, hogy kapok hozzá erőt.
A kamaszaimmal nem lett egyszerűbb az élet, de igyekszem túlnézni, (túlélni) ezen az időszakon. Tudom, hogy most keresik az útjukat, igyekszem mellettük lenni de nem könnyű. Bárcsak egy kis motivációt, céltudatosságot, kitartást tudnék beléjük csepegtetni...
A kicsik nagyon drágák, annak ellenére, hogy Jonatán rendesen dackorszakban van. Ezt már kétszer túléltem (ellentétben a kamaszkorral), úgyhogy tudom, hogy elmúlik egyszer.
